1941. március 15.
„Milyen furcsa volt, mikor idejöttem Sopronba. Hogy megremegtetett az első foltos gruben. Elszorult a szívem, s a kérdések ezer tépázó karja csimpaszkodott lelkembe... Itt van-e? Enyém-e még? Nem felejtett-e el? Szeret-e?... Aztán keresni kezdtem kutató szemmel.”
RUZSINSZKY LÁSZLÓ: Tempus
Ott állam a Petőfi téren fekete, kopott grubenomban, nadrágom ráborult csillogó csizmámra. Erősen fújt a szél, és a hatalmas hópelyhek viharosan kavarogva zúdultak ránk, ezen a gyönyörű márciusi napon. Tele volt a tér bursokkal, a kis selmeci sapkák erdészeket, bányászokat rejtettek vegyesen, mind együtt voltunk…
Március talán a legszebb hónapok egyike. Nem csak a tavasz illata keveredi benne a szerelem szavával, hanem a szabadság rendíthetetlen hírnöke is. Mert bár legyünk jók és rosszak, bűnösök és áratlanok, az ember álmai és vágyai mindenhol egyformák a világon. Hiszem, hogy ami velem megtörtén ezen a napon, a mi márciusunkban, az bármely országban, és korban is megtörténhetett volna. Március a mi történelmünk, és ez olyan szép. Tetszik, vagy nem, emberek vagyunk, és születésünk pillanatában egyenlőnek és legfőbbként szabadnak születünk. Nem csupán a genetikai azonosság köt össze élőlényeket, hanem az együtt megélt élmények, a rokoni érzések, és a szeretett, mely őrök védőbástyaként emelkedik a legszentebb dolgok fölé, mint amilyen a család is. Vágyainkért, pedig az ősi ösztön harcra buzdít, és mi küzdünk, az utolsó csepp vérig, s ha elbukunk, azt is büszkén tesszük. Ez mindig is így volt, és így is lesz. De nem hiszem, hogy én akkor ezekkel törődtem volna egy cseppet is, hisz csak a szerelem járt a fejembe…
Ha megkérdezem magamtól mit jelent számomra március tizenötödike, azt felelem mindent. Hogy miért? A válasz oly egyszerű. Szeretni, élni, álmodni, fájni, könnyezni, csókot adni, és kapni, szabadság nélkül nem lehet. Engem is valami megfoghatatlan, és nemes érzés fogott el akkor ott, az aprócska téren. Hűvös volt, és az erős nyugati szél az ember arcába mart. Talán még az eső is szemerkélt, de akkor ott ezzel senki sem törődött. Egyedül álltam a tömegben, és csak őt kerestem. Nem mozdultam, csak a tekintetem járt fel és alá szüntelenül. Hosszú, és nehéz percek teltek el, míg végre megpillantottam őt, gyönyörű volt. Hajával könnyedén játszott el a szellő, arca piroslott a csípős hidegtől. Nem vett észre, és valamiért én sem akartam, hogy megpillantson. Tudtam, hogy ott lesz. Tudtam, hogy Selmec boldog, régi fészke lopta bele szívébe az akadémikus titkok és tradíciók fenséges erejét. Szerettem.
Úgy gondolom, minden kornak meg van a maga Petőfije. A miénknek is. Csak lehet, hogy nem ismerjük fel, hogy ő az. Március tizenötödike és utána minden nekem erről szól. Hogy az ember kényszer nélkül szabadon születik. Megismerése, hogy szerethessünk, hogy vágyaink legyenek, hogy nyomot hagyjunk: itt jártunk, ezek voltunk mi, ilyenek voltak álmaink, és tetteink. Élni és szeretni nem lehet szabadság nélkül! Hogy mikor szabad egy ember? Úgy hiszem elegendő, ha a szíve az, mert onnantól kezdve rabságban tartani nem lehet, és ha mégis, akkor szilaj vadlóként, habzó szájjal kitör, s hozza tűzbe akár a világot is. Ha a szív nem szabad, a könnynek nincs íze, a szerelmes ölelésnek és csóknak nincs varázsa. Hiszem, hogy ezzel az ünneppel is kincset kaptunk a múltból. Hogy mit kezdünk vele, nem tudom. Sokan talán elfecsérlik, de tudom őrökké élni fog.
Na, ne higgye senki, hogy nekem mindez akkor végigszaladt a fejemben, számomra csak ő létezett gondolataimban, és semmi más. Mindezt csak később értettem meg, és magam is meglepődtem rajta. Akkoriban még fájt minden. Fájt a távozás Selmecről, fájt édesanyám halála. El akartam menni, úgy éreztem semmi keresni valóm nincs ezen a helyen. De mikor szemébe néztem, és láttam csillogását, abban a pillanatban mindent máshogy gondoltam. Kíváncsi lettem a világra, a Földre, ahová születtem. Szerettem volna látni minden szépségét, és láttam is, egy kéznyújtásnyira. Látni akartam akkor az óceánokat, újra a tengert, a hegyeket, az embereket. Ha van csoda, akkor ez az, s ezt meg is tudom kivételesen nevezni, szerelem. Egy kis mikro univerzum, melynek képletét egyetlen fizikus, matematikus leírni nem tudja, a legcsodálatosabb elme sem tud felérni vele, s nincs gyógyszer mely jobb orvosság volna, az élet összes bajára. Minek is magyarázzam, hisz köztünk van, csak vegyük észre, könyörgöm. Én vele tanultam meg kicsit élni, szeretni, írni, és vele éreztem először a szabadságot is. Bárhol is fogok járni, bárki is lesz majd feleségem, kedvesem, én mindig hozzá fogok hazajönni, nála lesz az otthonom…
Ha megkérdezem magamtól mit jelent számomra március tizenötödike, azt felelem mindent. Hogy miért? A válasz oly egyszerű. Szeretni, élni, álmodni, fájni, könnyezni, csókot adni, és kapni, szabadság nélkül nem lehet. Engem is valami megfoghatatlan, és nemes érzés fogott el akkor ott, az aprócska téren. Hűvös volt, és az erős nyugati szél az ember arcába mart. Talán még az eső is szemerkélt, de akkor ott ezzel senki sem törődött. Egyedül álltam a tömegben, és csak őt kerestem. Nem mozdultam, csak a tekintetem járt fel és alá szüntelenül. Hosszú, és nehéz percek teltek el, míg végre megpillantottam őt, gyönyörű volt. Hajával könnyedén játszott el a szellő, arca piroslott a csípős hidegtől. Nem vett észre, és valamiért én sem akartam, hogy megpillantson. Tudtam, hogy ott lesz. Tudtam, hogy Selmec boldog, régi fészke lopta bele szívébe az akadémikus titkok és tradíciók fenséges erejét. Szerettem.
Úgy gondolom, minden kornak meg van a maga Petőfije. A miénknek is. Csak lehet, hogy nem ismerjük fel, hogy ő az. Március tizenötödike és utána minden nekem erről szól. Hogy az ember kényszer nélkül szabadon születik. Megismerése, hogy szerethessünk, hogy vágyaink legyenek, hogy nyomot hagyjunk: itt jártunk, ezek voltunk mi, ilyenek voltak álmaink, és tetteink. Élni és szeretni nem lehet szabadság nélkül! Hogy mikor szabad egy ember? Úgy hiszem elegendő, ha a szíve az, mert onnantól kezdve rabságban tartani nem lehet, és ha mégis, akkor szilaj vadlóként, habzó szájjal kitör, s hozza tűzbe akár a világot is. Ha a szív nem szabad, a könnynek nincs íze, a szerelmes ölelésnek és csóknak nincs varázsa. Hiszem, hogy ezzel az ünneppel is kincset kaptunk a múltból. Hogy mit kezdünk vele, nem tudom. Sokan talán elfecsérlik, de tudom őrökké élni fog.
Na, ne higgye senki, hogy nekem mindez akkor végigszaladt a fejemben, számomra csak ő létezett gondolataimban, és semmi más. Mindezt csak később értettem meg, és magam is meglepődtem rajta. Akkoriban még fájt minden. Fájt a távozás Selmecről, fájt édesanyám halála. El akartam menni, úgy éreztem semmi keresni valóm nincs ezen a helyen. De mikor szemébe néztem, és láttam csillogását, abban a pillanatban mindent máshogy gondoltam. Kíváncsi lettem a világra, a Földre, ahová születtem. Szerettem volna látni minden szépségét, és láttam is, egy kéznyújtásnyira. Látni akartam akkor az óceánokat, újra a tengert, a hegyeket, az embereket. Ha van csoda, akkor ez az, s ezt meg is tudom kivételesen nevezni, szerelem. Egy kis mikro univerzum, melynek képletét egyetlen fizikus, matematikus leírni nem tudja, a legcsodálatosabb elme sem tud felérni vele, s nincs gyógyszer mely jobb orvosság volna, az élet összes bajára. Minek is magyarázzam, hisz köztünk van, csak vegyük észre, könyörgöm. Én vele tanultam meg kicsit élni, szeretni, írni, és vele éreztem először a szabadságot is. Bárhol is fogok járni, bárki is lesz majd feleségem, kedvesem, én mindig hozzá fogok hazajönni, nála lesz az otthonom…
Egy selmeci diák
Az Ifjúsági Kör rendezte emlékünnepség a soproni Petőfi téren 1941. március 15-én. Elől az elnökség: Dr. Ormos Károly bánya-, Hibbey Albert erdő-, Hegybíró Béla bánya- és Sághy István erdőmérnök hallgató; mellettük Molnár János rendőrfelügyelő.
Az Ifjúsági Kör rendezte emlékünnepség a soproni Petőfi téren 1941. március 15-én. Elől az elnökség: Dr. Ormos Károly bánya-, Hibbey Albert erdő-, Hegybíró Béla bánya- és Sághy István erdőmérnök hallgató; mellettük Molnár János rendőrfelügyelő. 
Bejegyzések
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése